Had’ mutassam be nektek Sajogi Stefániát, aki foglalkozására nézve boszorkány. Nem most kezdte pályáját; már kilenc évesen Kréta (és itt most ne a Földközi-tengeri szigetre gondoljatok; ezúttal egy másik univerzumba visz minket a történet, nevezetesen Korongvilágba) előző banyájának helyébe kellett állni. Azóta is szorgalmasan tanulja és gyakorolja hivatását, amihez nem kell más, csak sok-sok kobakolás és egy csipetnyi boffó.
Mert mit is kell tudnunk a boszorkányokról? Ők azok, akik megteszik azt, amit az emberek nem mernek, nem tudnak vagy éppen csak nem szeretnének megtenni. Segítenek megszületni, elviselni, és enyhíteni fájdalmat és szomorúságot, és segítenek meghalni is. Vagyis, rendet tartanak a világban. Na, ehhez kell a kobakolás és a boffó!
Stefánia éppen számos fontos feladata egyikét végzi, amikor rettenetes szagokat és egy furcsa lényt érez közeledni magához. Mint kiderül, ez az alak a Vajákos, aki gyűlöletből születik és táplálkozik, és néhány évente meg-megjelenik az emberek között, hiszen mindig akadnak olyanok, akikben gonoszság, önzés és irigység bujkál, és ezek a Vajákos éltetői, aki ezúttal Stefániát, és vele együtt valamennyi boszorkányt el akarja pusztítani.
Kis nagy banyánknak nemcsak önmagát kell megvédenie, de azt is világot is, mely teli van szeretettel, tudással és jószándékkal. De nincs egyedül, hiszen például ott vannak mellette (pontosabban: mellette, előtte, mögötte, fölötte és néha rajta…) a nac mac fíglik. Róluk annyit kell tudnunk, hogy ezek a kis fickók imádnak élni és játszani, vagyis inni és verekedni, és minél többet isznak, annál többet verekednek – persze, csak úgy, játékból. Az agyuk talán parányi, de a szívük hatalmas; ölni és meghalni is hajlandóak azért, akit szeretnek.
Aztán persze, ott a többi boszorkány! Mert azt ugye ti sem gondolhattátok komolyan, hogy boszorkányból csak egy van! Stefánia segítségére siet – többek között - Viharvész Anyó, Ogg Nagyi és Proust asszonyság, a Boffó bolt tulajdonosa.
Valamint azok az emberek, akiknek szívében szeretet, hála és hűség van.
Stefánia tudja, hogy nem elég elbújnia a Vajákos elől, el kell pusztítani ahhoz, hogy világa és szerettei fellélegezhessenek. A végső küzdelemre egyedül áll ki, mert büszkeség is van a világon, amit követni kell, de el is kell tudni engedni, ha úgy hozza a helyzet.
A kötetben lelepleződik előttetek a kobakolás és a boffó művészete is; megtudjátok, milyen hangja van az érzelmeknek; miért öltözik Stefánia éjfélbe; és kiderül az is, miért is szeretjük annyira a boszorkányokat. Most már csak az a kérdés marad: miért ugrándozik bele egy nyuszi néha a történetbe?
Még ha tudjuk is, hogy egy mesében a végén mindig a jó győzedelmeskedik, akkor is izgatottan és szorongva olvassuk a történetet. De hiába hajt a cselekmény, kérlek titeket, lassítsatok, és engedjétek közel magatokhoz a gondolatokat! Mert ebben a csodálatos mesében bőven akad gondolkodnivaló.
Ajánlom ezt a könyvet (és Terry Pratchett valamennyi regényét) mindazoknak, akik elég fiatalok ahhoz, hogy higgyenek a mesékben, és elég öregek, hogy ezt ne szégyelljék.
És akkor a mesék sosem érnek véget.
KÉRDÉS: Hogy hívják a keldát?